1968-ban mikor még nagyban tartott a Vietnámi háború, amikor a szocialista világrendszerhez tartozó Varsói Szerződés katonái bevonultak Csehszlovákiába, volt egy ballagó osztály az Ercsi Eötvös József általános iskolában. Az iskolától és tanáraiktól könnyes szemmel búcsúzó 20 lányból és 19 fiúból álló 8.a osztály tanulói, e ünnepi napon megfogadták, minden 5. évben találkozni fognak.

Az eltelt 40 év alatt mely négyszeri találkozási alkalmat teremtett a fogadalom megtartásához, feledésbe merült, mint oldott kéve széthullt osztályunk. Szétszéledtünk az ország minden pontja felé, eltelt 40 év, meghaltak közülünk többen is, és senki sem gondolt eddig arra, ” ha egyszer utunk révbe ér, ne felejtsd el, hogy honnan jöttél.”

1960-ban a Templomtéri iskolában, kátrányos padlóval és szenes kályhával berendezett osztályokban, elkezdődött az igazi ismerkedés a betűvetéssel, a számtannal, olvasással. Tanítóink szerető gondoskodással és szigorú fegyelem betartásával okítottak a tudományok ismeretére. Igazi pedagógusi érzékkel tanítottak, mert tudták a fiatalságban van a jövő nemzedékének záloga. Harmadik osztálytól a Zárda iskola adott otthont a tanulmányaink továbbképzésének. Akkor még működött a nappali gimnázium, így a központi iskolába csak testnevelési és politechnika órákra jártunk.

Az ötödik osztály volt a mérföldkő osztályunk életében, mert egy olyan osztályfőnökünk lett, Kurcz Márton személyében, aki szinte saját gyerekeként fogadva tanított. A magyar és orosz órákon olyan jó légkört teremve összekovácsolta osztályunkat, hogy kivétel nélkül mindenki szeretett iskolába járni. Soha nem volt ellentét a roma és nem roma tanulók között, észre sem vettük, hogy más népcsoport gyerekeivel kell tanulnunk. Igaz az akkori életviszonyok közt nem volt ekkora anyagi különbség, mindenki szegények tekintette magát. A közös focizások a templom bástyáján, a Pénztár utcai, Angol-kerti, a Roginak nevezett utcai szánkózások, a Cukorgyár telepi uszodában a fürdőzések, mind a gyerekkorunk legszebb emlékei közé tartoztak. Az úttörőcsapatok által szervezett számháború a Kápolna melletti csöpögőben, a Duna parti nyári strand focibajnokság és a télen befagyott Kis Dunán szervezett hoki csaták és korcsolyázások elengedhetetlen részeivé váltak ifjúságunk életében. Igazi közösségi életre, a Sport iránti szeretetre neveltek, senki nem érezte magát magányosnak, mindenki szerette és tisztelte tanárait, szüleit.

1967 őszén, mikor az általános iskola tanulmányainak utolsó évéhez értünk, egy tragédia játszódott le az osztályunk életében, elhagyott szeretett osztályfőnökünk, mikor a legnagyobb szükségünk lett volna a továbbtanulásunk érdekében. Az, aki tanáraink közül a legjobban ismert, és akiben feltétel nélkül megbíztunk magunkra hagyott, más munkahelyet választott a ballagásra és a jövőre készülő osztálya helyett. Úgy éreztük magunkat, mint az árván hagyott gyermekek. Egy másik osztályfőnököt kaptunk, aki teljesen más felfogásban, távolságtartóan tanított, számunkra idegen volt közöttünk, mert nem találta meg az összhangot tanár és tanuló között. Akit a társaság soha nem tudott osztályfőnökként elfogadni ez alatt az egy év alatt, és az osztály egy része nem is akarta, hogy a tablón, mint osztályfőnök szerepeljen.

Ilyen előzmények után a ballagásra és azt követő bankettre már nem szívesen emlékszik mindenki, de ezeken túllépve is még komolynak tűnt a fogadalom, hogy 5 évente találkozik az osztályunk.

Eltelt negyven év és egyszer csak egy távoli Németországi városból megtalált az interneten egy osztálytársam ki 35 éve családot alapítva ott él, és rákérdezett miért nem találkoztunk ennyi év után sem. Közben felelevenítettük régi emlékeinket, kiderült, hogy egy másik osztálytársunk is Németországban él, kivel szintén felvettük a kapcsolatot. Most már hármasban beszélgetünk és fényképeket cserélünk a világhálón lassan több mint egy éve. Örömmel mesélünk a régi iskolai élményekről, barátságokról, és fájlaljuk, mert megszakadtak, hogy szétszéledtünk a világban. A beszélgetések közben újra fiatalnak éreztük magunkat és sajnáltuk, hogy az elszalasztott évtizedek közben sem találtuk meg azt a napot, mikor ismét együtt lehetnénk. Beszélhetnénk közös élményeinkről, elmesélhetnénk ki hova és merre jutott, mit ért el mióta elhagytuk közös iskolánkat.

Felkértek, hogy írjak magunkról az osztályunkról, és szervezzünk meg egy osztálytalálkozót, mert szerintük nem lehet, hogy mindenki elfelejtette a közös iskolai éveket, élményeket.

Kérésüket megtéve felkérek minden volt iskolatársamat, ha szeretnének találkozni ennyi év után, keressenek meg engem vagy Hodula Katalint ki szívesen vállalta, hogy 2010 – ben megszervezhessük az 1968 évben végzett 8 a osztály találkozóját.

Ercsi, 2010-01-03
Wimmer Sándor
a 8.a diákja