Mi köti hát össze a Duna menti Ercsit és kis a zalai falut, Szécsiszigetet? A régi birtokos család, az ő közös török elleni harcuk, illetve a hasonlóan szép barokk műemlékek művészete. A Szapáry családdal kapcsolatos monda nyomát fellelhetjük nemcsak a magyar, osztrák és német irodalomban, hanem a zenében és színháztörténetben is. Merüljünk hát el a régmúlt századok viharos időszakaiban!


A törökkor viszontagságai

Mit tudhatunk Szécsisziget és Ercsi török kori életéről? A török hódoltság idején nemcsak a nagy váraknak volt jelentősége, sőt. A kis váraknak – tarisznyaváraknak, fiókváraknak, őrházaknak, őrhelyeknek, váracsoknak – szintén kijutott a védelemből. Ezekből ui. a magyarok kirohanhattak és lecsaphattak az ott portyázó törökre. Ez a harcmodor különösen a 17. század első felében lett jellemzővé a Délvidéken. Ilyen palánkvár volt annak idején a szigeti is. A szigeti vár életét megismerhetjük Dobos György szécsiszigeti kapitány levelezése alapján.  A történész megállapítása szerint Szécsisziget és a jóval kisebb tarisznyavárak szerepe azért értékelődött fel, mert Kanizsa 1600-ban történt eleste után annyira bizonytalanná vált a Délvidék élete, hogy 7 évig még megyegyűléseket sem mertek a töröktől való félelem jegyében Zalában tartani . Bár a török korszakban a legkézenfekvőbb határ a Mura, Kerka, Zala folyók vonala volt, a tényleges határ ennél jóval beljebb húzódott.

Szécsisziget várában 1600-ban a kívánatos katonai létszám 50 német gyalogos, 50 huszár és 100 hajdú volt. Szigetnél akkor létszámát tekintve csak három népesebb vár volt: Sárvár, Körmend, Szentgotthárd. Sajnos, a következő 50 év leforgása alatt a szigeti katonai erő alaposan lecsökkent. Csak 1660-tól erősödött meg ismét Sziget várának védereje.  

Zala megye legjelentősebb, ugyanakkor a legközpontibb helyen fekvő vára természetesen a kanizsai volt, ahol már a rómaiak alatt létezett egy cölöpökre épített, mocsárban létesített téglavár. A törökök foglalták el és rombolták le kétheti ostrom után. A helyreállításkor elővárral erősítették meg, emiatt a folyó két részre, ó- és újvárra osztotta. Egy 1562-es leírás szerint a vár 200 hold területen feküdt, melyet 4 x 2 öles vizesárok választott két részre. A Szécsiszigethez legközelebbi vár az alsó-lendvai, mely hatalmas, magas, masszív kővár. Ma is tiszteletet parancsoló méreteivel lenyűgözi a turistát. Messze a mai város fölé magasodik, fehér falait messziről látni. Olyan, mint egy iránytű a turista számára. Közel, a Muraközben áll a legendás csáktornyai vár, a Zrínyiek büszke fészke. Evlia Cselebi (*1611), a török utazó, aki leírja, 1660-64 között bejárta Magyarországot a Porta szolgálatában, de a magyarok iránt végig nagy szimpátiát tanúsítva. Szerinte Zrínyi – azaz Zerin oglu – „okos, értelmes és éleslátású” férfiú.

A várakban a várkapitány volt a parancsnok. Ők egyébként az írások tanúsága szerint – hivatalos levelezések, más, feléjük rendelt várak főkapitányaihoz írott beszámolók tanusága szerint – komolyan vették a rájuk kirótt feladatot és a katonai védelmet. Szó szerint a bőrükön érezték a fenyegetettséget, a bizonytalanságot. Így gyakran panaszkodnak 1620 körül a várak rossz állapotára, a nem kellő felszereltségre. Gyakorta hiányos volt a muníció is.  Ezen kívül természetesen épületkárok is voltak. Lentiben 1651-ben a külső palánk és a fal kidőlt. Egervár 1655-ben meggyulladt és leégett a belső vár. A düledező kapornaki várat végül is csak úgy sikerült megmenteni, hogy a várkapitány a maga költségén fogadott mestereket. Feljegyezték, hogy Vas megye egyik járásának az összes jobbágya ingyen munkával vett részt két-három zalai vár megerősítésén. Máskor Egervárra a Mura vidékéről hoztak fát és robotost.

A rosszabbul ellátott, de hősiesen küzdő és hazát védelmező zalai végváraknak a török betörései komoly veszteséget okoztak. Csak az 1631-57-es időszakban a határszélben élők néhány Szécsiszigethez közeli települések pl. a következő érzékeny veszteségeket szenvedték el:

Egerszegen: 116 halott, 46 rab lett, 69 marha, 8 ökör és 38 ló pusztult, a szőlőtőkéket kivágták 1652-ben.
            
Lentiben: 130 halottat sirattak, 53 rabsorsba került, 3 ló és marha veszett oda.

Szécsiszigeten: 191 halott maradt, 36 rabigába került, 469 ló és egyéb marha veszett. Az összes zalai vár kára 1109 halott, 287 rab és 10. 987 állat volt. A Muraközről is készültek külön összesítések. Ezek szerint csak 1636-ban 431 tehenet, 46 lovat, 20 rabot hurcoltak el onnan a törökök.  Már ez önmagában is nagy veszteség és kár volt a szegény vidéken.

Szenvedett a környék lakossága is. A közeli Kerkaszentmiklóst (ma Tornyiszentmiklós) 1548-ban pl. úgy feldúlták, hogy szinte teljesen elpusztult. A Kerka mente a szentgotthárdi vonulás útjába esett, így valószínűleg a környék többször is hasonló sorsra jutott.  A két végvári vonal között bizonytalan sorsú hódoltsági terület állandósult, ahol a még élő, önmagában is meglehetősen szegény, de kitartó lakosság szerencsétlen esetben mind a magyarnak, mind pedig a töröknek adózott. Ezen kívül a Zágrábi Érsekség szedte a neki járó tizedet… Ebben a vészterhes korszakban lettek a Szapáryak szécsiszigeti birtokosok.


A Szapáryak a történelemben

A Szapáry család első tagjait, illetve a családot már 1452-ben említi a Veszprémi Káptalani Levéltár, először nevüket de Zapar  alakban írva. Egyiküket, egy Emericus de Zapar nevű férfiút, Veszprém megyei szolgabíróként írja le az egyik régi irat. A francia monográfus, aki geneológus egyben – tehát hivatásos családfakutató - igen alapos munkáját a családtagok, valamint levéltárak anyagai és több hozzáértő bevonásával végezte -, feltételezi azt is, hogy a család egyes férfitagjai ott lehettek Hunyadi Mátyás idejében a törökverők között. Ez kézenfekvő lehet, hiszen Veszprém megyét már akkortól sanyargatták a törökök .

A Szapáry lányok sem voltak tehetségtelenebbek, mint a fiúk, sőt. A középkorban állítólag egyikük, Szapáryi Mária (még így írta a nevét) a Mátyás udvarában élő és alkotó Galeotto Marzio híres itáliai humanista második felesége lett . Ezt Pallas Nagy Lexikona véli tudni. Az olasz humanista mindenesetre 1461-ben már Magyarországon élt családjával .

1550 körültől már folyamatosan találkozunk a Szapáryakkal a közéletben , amikor Szapáry György elvette Asszonyfalvy Annát és letelepedett neje Győr vármegyei birtokán. 1611-ben egy másik családtag, a céltudatos és minden bizonnyal határozott Szapáry István országgyűlési követ lesz, 1614-ben pedig megyei táblabíró. Szapáry Istvánnak nejétől, Fábián Annától öt gyermeke született, köztük a későbbi családfő, András. Ő is követte atyja példáját: jól nősült: gazdag győri lány tetszett meg neki. Így tovább gyarapodtak anyagiakban, rangban és tekintélyben.

Szapáry Andrásnak öt gyermeke lett. Közülük Szapáry Péter, a későbbi törökverő és rabsága révén is ismertté vált férfiú lett a család feje. Ő tehetséges politikus, katona és gazdálkodó volt, hasonlatosan felmenőihez. Mosoni alispánként 1650-ben adományként kapott négy Fejér megyei települést. 1693-ban bárói rangra emelkedett. A család 1722-től grófi címet viselhetett. Szapáry Péter és Miklós úgy osztoztak meg egymás között, hogy Ercsi Péteré lett, Rácszentpéter és Besnyő hasznán pedig közösen osztoztak. A Szapár nevű település szintén a férfiágé maradt.

De mit is lehet tudni a családnév írásmódjáról? Melyik is a helyes? Sokáig több módon írták a Szapáry nevet: Szapáry, Szápáry, Czápáry, Czapáry. Szapár település, ahonnan a család eredezteti magát, a Bakonyban fekszik, Veszprém megyében. Ezt először 1341-ben említi az Anjou Okmánytár Szápár formában . Ezt a területet még a magyar honfoglalás és a török uradalom előtt a szlovákok (tótok) népesítették be, akik állattenyésztésből és kézművességből éltek. Szapárnak, ennek a két hadiút találkozásánál – Győr és Fehérvár, Pápa és Veszprém összekötő útjainak mentén – létesült falunak, még állt Mohács előtt a vára… Szapáry István akkor kezdte el használni a Szapáry előnevet, amikor 1598-ban (ideiglenesen) kifüstölték a törököt Győrből, Tatáról, Veszprémből és Palotáról, 1601-ben pedig Fehérvárról. Szapáry István 1620-ban a Szapáry család számára megújíttatta az elkallódott nemesi oklevelét. Ő egyébként tudott tótul, „de azért magyarul társalgó és magyarul érző nemesember volt.”


Öt országban birtokos nemesek

A Szapáryak a történelem folyamán földbirtokosként bukkantak fel nemcsak Magyarországon, hanem Stájerországban, Cseh- és Morvaországban, valamint Sziléziában egyaránt. A birtokközpont, Muraszombat, 1690-től 1934-ig volt a család tulajdonában. Régen a vár fegyvertermében sok minden régi, muzeális fegyver volt látható . Ma ebből a Regionális múzeumban, a Pokrajinski muzejban, mindössze a törökverő Szapáry 1676-os kardját tekintheti meg a turista. Egyéb tárgyak néhány portré a muraszombati Szapáryakról.

Az akkor még a történelmi Vasvármegyéhez tartozó muraszombati birtokot Szapáry Péter vásárolta 1690-ben. Ma is megvan a 14. századi gótikus Szent Miklós plébániatemplom egy része, melyet integráltak a helyén épült új templomba. Ennek bejáratán látható a Szapáry címer, míg kriptájában a Szapáryak alusszák örök álmukat . Templom egyébként már a román korban, 1071-ben állt e helyen. Mai neogót állapotát 1912-ben nyerte. 2006 nyara óta a Muraszombat központtal kialakított új püspökség püspöki temploma.

A másik birtokközpont a zalai Szécsisziget volt. A szigeti birtokért Szapáry és felesége, Egresdy Zsófia 16 ezer forintot, 100 akó bort, 100 köböl zabot fizetett, valamint ezen túlmenően vállalták az ifjú Kéry Ferenc bőkezű megajándékozását. I. Lipót király szintén megbecsülhette hű emberét: 1696-ben 87 ezer forintért neki juttatta a Vágbeszterce várát és városát.

Szécsiszigetben a Szapáryak a templomot 1750-60 között építették. A templom szobrászati kiképzése, freskói és orgonája különleges figyelmet érdemelnek. A főoltár alakjai és a szentély szobrai az egykori, jó nevű, Bécsben tanult bajor szobrász, Philipp Jakob Straub (1706-74) fából készült munkái. A drámai ihletettségű kálváriacsoport, az un. “Theatrum sacrum” ábrázolások közé tartozik, melyekből az országban csak kevés maradt fenn. A freskók a kevésbé ismert bécsi festő, Johannes Pöckel munkái 1760-ból és meglepő hasonlóságot mutatnak a nagy festőpéldakép, Franz Anton Maulbertsch mindössze néhány évvel korábbi, sümegi freskóival, bár annál gyengébb minőségűek. A barokk orgonáról a szakemberek ma is elismerően beszélnek. Hangzása a neves gráci orgonaépítőt, Anton Roemert dicséri, aki 1763-ban megépítette. Közel a templomhoz található a szépen rendbe hozott kastély, amely a régi, cölöpökön álló vár helyén áll. A Délnyugat-Dunántúlon még Letenyén épült szinte egy időben Szapáry kastély, de ezek kevésbé voltak igényesek.

 A Délnyugat-Dunántúlon, a történelmi Vasvármegyében és Zala vármegyében birtokos Szapáryak már a 17. századtól felfedezték maguknak Grácot, a stájer fővárost, ahol már akkor pezsgő élet folyt. Így az életrajzokból megtudható , hogy összesen 13 fő kötődött életrajzi adatai révén Gráchoz, ahol házuk is volt. Valószínűleg bekapcsolódott a család a gabona- és borkereskedelembe is.1886 óta a Főrendiház örökös tagjai voltak.

A népes Szapáry család 1822-ben négy ágra szakad:
- a pusztataskonyi (Szolnok megye),
- a sziléziai,
- a muraszombati,
- a nagykátai ágra (Pest megye).

A család mostani feje, Dr. Szapáry György, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke, aki a  pusztataskonyi ágból való.

Milyen kiemelkedő családtagokat jegyzett fel még a történelem?

A család négy férfitagja volt a maga idejében fiumei kormányzó. Ezek voltak János Péter, Géza, László és Pál. Ők összesen 22 évig igazgatták az adriai város életét.

Szapáry János (Péter) gróf (1757 – Buda, 1815) gazdasági író, fiumei kormányzó és szerémi főispán volt. Látta az ország gazdasági fejlesztésének szükségességét.  Noha nem volt képzett gazdász, munkája mégis kiemelkedő. 1792-ben Sándor Lipót főherceg nádor főudvarmestere, majd ennek halála után József nádor mellett is betöltötte e tisztséget.

Szapáry Gyula, gróf (Pest, 1832 – Abbázia, 1905): miniszterelnök, konzervatív politikus, tárnokmester. Kilencszer választották országgyűlési képviselővé, tagja volt a 67-es bizottságnak. 1873-1875 között belügyminiszter, 1878-1887 között pénzügyminiszter. 1890-től földművelésügyi miniszter Tisza Kálmán kormányában, majd 1890-1892 között miniszterelnök és belügyminiszter.

Szapáry Frigyes gróf (Buda, 1869 – Bécs, 1935): nagybirtokos, diplomata, jogász.  1913-tól a Monarchia szentpétervári nagykövete. Az I. világháború kitörését megelőző tárgyalásokban fontos része volt. 1914. augusztus 6-án ő adta át a Monarchia Oroszországnak szóló hadüzenetét.


A Szapáry monda a népek kultúrájában

A török kori hazafiság szép példája a Szapáry monda.  A Szapáryak végigélték ezt a rendkívül kemény időszakot, hogy később békésebb idők csendes nagyjai és mecénásai legyenek utódaik. Szapáry Péter mondája, melynek feldolgozása is nagy örömöt okozott, további meglepetésekkel szolgált. Kiderült: a történetet kisebb eltérésekkel több ország irodalmában is megírták, színpadokon játszották!

A monda szinte futótűzként terjedt. A legkorábbi, kétségtelenül Bécsből eredő, német nyelvű történetet mindössze néhány évvel később követte a budai várszínházbeli magyar premier! Ismerték és megírták a raboskodó magyar gróf történetét Svábföldön, Dániában, Bécsben, Macedóniában és Magyarországon egyaránt. Szapáry Péter történetét adták elő Esztergomban is a városnak a török alóli felszabadulásának 200. évfordulóján. Nagy sikerrel játszották a darabot Zágrábban is, egészen 1861-ig. A 19. századból több feldolgozás közkézen forgott, amin egész generációk nőttek fel. A mai ifjúság Lipták Gábortól, az avatott mondagyűjtőtől ismerheti.

A festők közül legalább ketten meg is festették a 19. századi hazafias-romantikus művészek közül: Schmidt József és Weber Henrik. A népszerű “Vasárnapi Újság” 1859-ben, a június 19-i számában közölte képes melléklettel a megindító történetet.

A Lipták Gábor-féle feldolgozás – ezt a mondát ismerni ma leginkább - azzal kezdődik, hogy Szápáry Péter – nevét mindvégig Szápárynak írják – megsebesülve lebukik lováról. Barátjával, Batthyány Ádámmal egy különben nyugodt mellékúton váratlanul támadta meg őket a török. A sokszoros túlerőben leteperték Szápáryt. A történet Pentelén játszódik, ahonnan a drága foglyot az érdi palánkvárba vitték. Ott Hamzsa bég várta a tépett török csapatot – hiszen Batthyány emberei derekasan rendet vágtak köztük -, s a török csak akkor enyhült meg, amikor meghallotta, ki is az a gúzsba kötött rab. Szápáry neve hírhedt volt a muzulmánok előtt, hiszen portyázó embereivel a Duna-mente fontos hadiútján rendszeresen rajtaütött a vonuló csapatokon. Az elfogott Szápáryról, aki Ercsiben is birtokos volt és ezért húsba vágóan érintették a török dúlásai, kenyeres pajtása, Batthyány gróf vitte meg a családnak a hírt. A bég 30 ezer aranyat követelt, ami különösen akkor, teljesíthetetlen volt. Így tovább kínoztathatta a törökverő, de törökül jól beszélő, igen bátran tűrő Szápáryt. Csak arra vigyáztak, meg ne öljék.

A kiszabadításra a megfelelő pillanat akkor érkezett el, amikor egy futár hírül hozta: a szultán előkelő futára a közeli napokban érkezik Sztambulból, akit el is fogtak. Batthyány Ádám gróf és hű barát volt az, aki tudatta Hamzsa béggel: az számára is világos lehet, mi vár rá, ha a szultán embere nem ér el Budára.  A drága futárt egyedül Szápáryért adja ki. Háromnapnyi gondolkodási időt engedett neki, hogy szabadon engedje a négy éve embertelen viszonyok között tartott fiatal grófot. Egy másik levélben a gondos Batthyány egyidejűleg a budai pasának is megírta, miért vár hiába a küldöncre. Hamzsa őrjöngött dühében, de a budai pasa óhajára el kellett engednie az értékes foglyot.

A grófi rab rettentő elgyötrött fizikai állapotban tért haza szeretteihez. Évekbe telt, míg újra visszanyerte valamelyest erejét. Csendben és szótlanul élt családja körében, kizárólag gazdaságával foglalkozott. Ez így volt egészen Buda 1686-os ostroma előttig. Akkor újra előhozatta régi kardját: még egyszer visszatért benne egy rövid időre a régi hős s lelkesen vágta az oszmánokat Buda alatt. Akár csak a régi szép időkben. Az utolsó csatában esett magyar fogságba Hamzsa bég is, a régi ellenfél, akit személyesen az európai csapatok legendás főparancsnoka, Lotharingiai Károly engedett át a híres öreg vitéznek.

A börtönben sínylődő rabhoz Szápáry nem volt képes azonnal lesietni: órákig sétált a szétlőtt Várban, míg össze tudja magát szedni a nagy találkozás előtt. Ez elég volt ahhoz, hogy egy jól értesült szolga megvigye a töröknek a hírt s az mérget vegyen be. A börtönben lett nyilvánvaló Szápáry lelki nagysága, amikor kijelentette: az igazságtalanságot nem teszi jóvá a bosszú. Ezt a török nem akarta elfogadni. Nagyobb büntetés az irgalmasság, mint a legkínosabb halál – mondta, s pillanatok múlva meghalt, de előbb megtért. A börtönből a szabad levegőre kiérvén, mondta egy embere Szápárynak: igaza van, mert van nagyobb erő a bosszúnál.  

Feltehetjük a kérdést: honnan merítette Lipták Gábor és a többi író ezt a népszerűvé vált történetet? Alighanem Bécsben volt az anyag ősforrása. Ehhez az ott dolgozó, magyar nyelvben és kultúrában jártas, történelem iránt érdeklődő, fontos beosztásokban levő, levéltárakban és kancelláriai iratokban járatos, a történelem iránt kitüntetett figyelmet tanúsító szerző vagy szerzők juthattak hozzá. Ezt valószínűleg a hivatali munkájukon túlmenően tudták csak ilyen mélységben tanulmányozni, feldolgozni, irodalmi stílusra átültetni, majd publikálni. A két leghíresebb közülük a felvidéki Mednyánszky Alajos báró és Mailáth János gróf. A Szapáry-monda legrégibb változatát 1817-ből, Mednyánszky tollából ismerjük.

A Szapáry-monda általam ismert, legnagyszabásúbb, verses formájú feldolgozója Harro Harring, az észak-fríz költő volt, ami mind irodalmilag, mind pedig önmagában egyaránt ritkaság. Ő négysoros versben, összesen 896 sorban, azt 32 egységre bontva, megható szavakkal mesélte el a régi történetet. Németül, gót betűvel írva, irodalmi németséggel szedte rímbe a hazaszerető Szapáry gróf megrendítő történetét. A “Szapary und Batthiany. Hősköltemény a magyarországi török háborúból” első kiadása 1828-ban volt Bécsben ill. Münchenben.  A forradalmi gondolkodású, a leigázott népekkel egész életében egyet érző fríz költő Bécsben járva hallotta a történetet, mely megragadta.

A fríz Harring elbeszélését fantasztikus gyorsasággal követte egy német nyelvű színdarab, annak magyar fordítása és egy ősbemutató. Charlotte Birch-Pfeiffer (1800-1868) stuttgarti születésű, híres színésznő és drámaírónő írta a ”Szapári Péter. Peter Szapár oder Des Ungarns Rache” nemzeti vitézi játékot, melyet 1833-ban már le is fordított magyarra Komlóssy Ferenc színész. A magyar nyelvű darab ősbemutatója Budán, a Várszínházban 1833. március 25-én volt.

Egy másik történelmi-romantikus elbeszélés, mely Bécsben jelent meg, mindössze 8 évvel íródott a budai színházi bemutató után s 1841-ben jelent meg Bécsben. A darab címe  németből lefordítva “Szapáry Péter, a rabiga hőse, avagy a bosszú a budai föld alatti börtönben. Történelmi-romantikus elbeszélés Magyarország korai történelméből.” A szerző Ludwig Dellarosa, de ez csak álnév. A szerző valójában Joseph Alois Gleich (1772-1841), a régi bécsi Volkstheater egyik legismertebb színésze, egyidejűleg pedig nagyon termékeny darabíró és novellista.

Szapáry mondáját sokan olvasták magyarul Medve Imre tollából, akit két pesti nyomda is kiadott. “Gróf Szapáry Péter vagy Az ekébe fogott nemes főúr” története 1876-ban ill. 1888-ban jelent meg és 24 oldalt tesz ki, benne tetszetős metszetekkel. Kilenc fejezetből áll. Medve Szapáryja Csáktornyán élt, mindenkitől tisztelve. A Szapáry mondát sziléziai szerző – Franz Kühn boroszlói (ma Wróclaw) tanár is feldolgozta, melyet “Peter Szapar vagy a törökök Magyarországon és Bécs előtt” címmel Lipcsében jelentetett meg 1885-ben.  A sziléziai szerző Szapáryját a Tisza mentén találjuk.

A Szapáry-monda legkülönlegesebb ismertetését a délszláv mohamedánoknak köszönhetjük. A “Mehemed háztűznézőben”  című, népi eposz Bécsben jelent meg 1890-ben, Carl Gröber ültette át német nyelvre, verses formában. A történetet magát egy kutató gyűjtötte össze, aki 1884-ben egyenesen Habsburg Rudolf főhercegnek a kifejezett megbízásából utazott az akkor meghódított délszláv térségbe, hogy annak irodalmi-néprajzi-népköltészeti kincseit a bécsi udvar megbízásából feljegyezze. Hans Christian Andersen, a nagy dán mesemondó (1805-1875) a régi regét: beleépítette egyik kedves történetébe, A zsidó lányba.


Az irkafedél

Szabó Lőrincet, neves költőnket szintén megihlette a Szapáry-monda.  

Szapáry Péter

Nagyon megfogott, rettenetesen,
Egy kép egy piros irkafödelen,
Szapáry Péter. A szöveg, belül,
Elmesélte, mily istentelenül
Bánt a vitéz gróffal a gaz török:
Igába fogta és ökör helyett
Vele szántatott. Így bukhat a hős?
És nem váltják ki? A szerencse győz?
Borzadva néztem a büszke rabot,
Irigyelve erejét, s a dacot,
Ahogy az ostort állta. Sebei
Húsomban égtek… Ha választani
Lehetett. Mégis mindig azt a szép
Irkát vettem meg, a Szapáryét,
Azt a szörnyűt… És sírtam rajta, és
Szinte szent lett bennem a szenvedés;
Majd, mint aki készül valamire,
Szótlanul bámultam a semmibe.

Szapáry Péter személye opera megírására ihletett egy königsbergi zeneszerzőt, Ludwig Schindelmeissert (1811-64). Ő 1837-47 között a pesti Német Színház karmestere volt. Ekkor - 1839-ben - írta Peter von Szapáry című operáját , amely a legelső magyar operák egyike.


A korhűségről és valóságtartalomról

Összegzésképp elmondhatjuk, hogy bár a két főhős – Szapáry Péter és Batthyány Ádám - azonosítása némi történelmi időrendi problémákat vet fel, egy biztos: személyük kiválasztásával a hazaszeretetre kapunk példát. Bár a monda valós háttere látszólag a történelem homályába veszik, az egyik régi kutató, Ráth Károly (1828-68), Győr vármegye akkori tudós levéltárosa, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, kiderítette a történelmi alapokat. Munkáját az teszi különösen értékessé, hogy annak idején még Muraszombatban olvashatta a Szapáry család levéltári anyagát, mely annak idején valószínűleg még teljes volt, ma viszont már nem fellelhető.

Az 1858-as temesvári történetkutató publikáció szerint Szapáry Péter a valóságban szigorú és nyakas földesúr volt. Amikor az ercsiek 1652-ben nem tudták megadni a köteles adót, fivéreivel együtt állítólag elhajtotta az ercsiek és ágszentpéteriek marháit. E tettével magára vonta a budai pasa haragját, akinek ő mint ádáz törökverő, amúgy is tüske volt a szemében. A bosszú ideje öt évvel később érkezett el, amikor 1657. június 28-án Szapáry Péter a Vértes hegységbeli Csákvárnál a török fogságába esett. Ezt követően a budai várban szenvedett két évet és 10 hónapon keresztül. Fogságából 1660 elején 22 ezer tallér váltságdíj – sarc – lefizetése ellenében váltották ki. Mint Nádasdy Ferenc országbíró egyik leveléből kiderül, ezt a hatalmas összeget a töröktől vérző országrészben valóban részben gyűjtésből teremtették elő . A családi összefogás egymagában nem volt elegendő. Eddig a valós történet.

Az sajnos források híján nem igazolható, vajon szántatott-e a török Szapáryval, ami széles körben el van terjedve. Hasonlóképpen állunk a nemes lelkű megbocsátással, mely szép lezárása a történet irodalmi feldolgozásainak. A történelmi hitelességet vizsgálva, gondok vannak a budai pasákkal is. Buda várában ugyanis az utolsó években rengeteg pasa basáskodott. Ráth Károly kutatásai szerint 1657 és 1686 között 20 basát küldött oda a török szultán.

Szapáry karrierjére mindenesetre igaz, hogy a legendás rabság és szerencsés szabadulás után meredeken ívelt felfelé. Átvette testvérei javainak kezelését, a pozsonyi országgyűlés küldöttévé választották. Zálogba vett több, Pesttől délre levő települést, majd alországbíró lett.

Bár a történelem nem mindenben igazolta az irodalmárok feldolgozását, s vannak eltérések a monda és a történelmi valóság között, megállapíthatjuk: mindez semmit sem vont le a művek értékéből s nem csökkenti azt. Sőt. Érdekesen egészítik ki egymást a rege és a tények.

Hogyan is mondja Eötvös József, az ercsi báró, aki anyai részről szintén Szapáry utód? „Aki egész életét nemzete dicső emlékezetének fentartására szentelé, azt a nemzet nem feledheti el ”